MANAJLÓ ANDRÁS FESTMÉNYEK

Rotschild falán, Dali és Warhol között

 

Ungvárról, egy ruszin festődinasztia harmadik tagjaként indult, lembergi és szentpétervári klasszikus festőakadémiákon a legnagyobb mesterektől tanult, majd családjával Magyarországra települt át, ahol befogadó, új hazára lelt. Hullámvasúthoz hasonlítható életpályája derekán, állami elismerések és nemzetközi festészeti sikerek birtokában, milliárdos vásárlókkal és mecénásokkal a háttérben bátor lépést tett: szakított a számára egyre inkább béklyót jelentő akadémista festészeti hagyományokkal. Most az avantgárd irányzatok kínálta formai és tartalmi lehetőségekben lubickolva erős karcsapásokkal egy új, sokkal szélesebb horizont irányába úszik.

​

 

– Közel ötven éve egy háromgenerációs művészcsaládba, szinte a palettára születtem, – mondja mosolyogva a művész. Hamarabb csapott meg a festék, mint az anyatej illata és rajzolni is gyorsabban megtanultam, mint járni. Állandóan nagyapám, illetve édesapám műtermében lábatlankodtam. Barátaiknak azon történetein nőttem fel, amelyek ott elhangzottak. Nagyapám, Manajló Fedor a kárpátaljai művészeti élet központi alakja volt. A negyvenes években tagja volt a Kárpáti Barbizon néven működő híres festő körnek, majd 1945-46-ban Ungváron létrehozta a Kárpátaljai Képzőművészeti Iskolát. Járta a huculok és ruszinok lakta hegyeket, népdalokat gyűjtött és skanzent is alapított. Nem véletlen, hogy az örmény származású Szergej Paradzsanov jóval később őt kérte meg, hogy legyen készülő filmjeinek art direktora. Együtt alkották meg a boldogtalan szerelemről szóló ballada hamisíthatatlan couleur local hangulatát. "Az elfelejtett ősök árnyai" című film 1964-ben világ szerte nagy sikert aratott, többek közt Federico Fellini egyik kedvence lett.

​

​

– Édesapjának, Ivánnak sikerült nagyapja, Fedor örökébe lépni?

​

– A szó szoros értelmében igen! Ő is festőművész volt és rajztanárként tanított a nagyapám által alapított szakközépiskolában, melynek 14 évig az igazgatója is volt. Sikerült kiharcolnia a kijevi minisztériumokban, hogy az intézmény főiskolává alakuljon át, ám mire felépült az annak otthont adó épület, már más célokra is fel akarták használni. Ő erre kivonult a projektből és megalapította a Professzionális Művészeti Egyesületet, amelynek tagsága később elérte a százötven főt. Fedor nagyapám családi házában – a munkásságára előtti tisztelgésként, – a szovjet állam kialakíttatott egy emlékmúzeumot, melynek létrehozatalában édesapám is aktívan részt vett. Ma nővérem a múzeum igazgatója.

​

​

– Ilyen előzmények után nyilván nem volt kérdés, hogy Ön is festő lesz…

​

– Komolyan fel sem merült más a számomra. Tudatosan készültem a hívatásom gyakorlására. Ungváron kezdtem művészi tanulmányaimat, majd lembergi főiskolára, utána pedig Szentpétervárra vitt az utam. Az ottani Ilja Repin Művészeti Akadémiára öt éven át visszajártam, hogy kitanuljam nagymesterek technikáját.

​

​

– Hogy került Magyarországra?

​

– Ruszin-magyar származású feleségemmel, Ilykó Andrea iparművésszel 1993-ban döntöttünk úgy, hogy Vácra költözünk, majd a szüleim is követtek bennünket. 1998-ban édesapám kérhette is a visszahonosítását, hiszen ő magyar állampolgárként született. Egy végtelenül befogadó országban találtuk magunkat, ahol soha nem kezeltek bennünket idegenként. Édesapámra ezek a pozitív élmények nagyon jó hatással voltak: egy produktív, nagyon érdekes korszaka kezdődött a művészetében. Kísérletezett, új kifejezési módokat keresett és engem is erre ösztönzött. Magam is vallom, hogy ha a művész élvezi az alkotás folyamatát, ez az öröm átjön az alkotásain és a befogadó is érzékeli a művek pozitív kisugárzását. Hála Istennek, hogy 2010-ben édesapám még megélte az első önálló, a Magyarok Házában rendezett kiállításom sikerét.

​

​

– Festői karrierje gyorsan felívelt Magyarországon?

​

– Nem mondhatnám. Először reklámgrafikusként kezdtem dolgozni, majd saját reklámcéget alapítottam. Megszülettek fiaink, Gregor és Iván és ahogy nőttek, egyre többet festettem. Építettünk egy házat, ahol már saját műtermem is helyet kaphatott.

​

​

– Hogy jött ebbe a közéleti szerepvállalás, a Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat vezetése?

​

– Számomra a világ legtermészetesebb dolga, hogy Magyarországon is vállalom ruszin identitásomat. Ez nem mond ellent annak, hogy jól érzem magam magyar barátaink között Magyarországon. Mi otthon mindig is ruszin nyelven beszéltünk, eleinte nagyon nehéz volt magyarul megszólalnom. A kétezres évek elején Vácon megalakítottuk a Ruszin Nemzetiségi Önkormányzatot. 2007-2010 között az Országos Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat elnöke lettem, így nagyobb terveket kovácsolhattunk. 2007-ben megalapítottam a Kárpátok Régió a Kultúráért Közhasznú Egyesületet, majd három év múlva a Pannon Világ Kulturális és Ismeretterjesztő központot. Ortutay Máriával együtt kiadója és szerkesztője voltam a ruszin-magyar kétnyelvű Pannon Világ kulturális folyóiratnak. Tudományos ismeretterjesztő konferenciákat szerveztem és a ruszin identitást erősítő kiadványok megjelenését szorgalmaztam. Az ősi ruszin fatemplomok mintájára 2009-ben Máriapócsra görögkatolikus templom létrehozásában is részt vettem. Emellett nagyon büszke vagyok rá, hogy ki tudtam adatni a családtagjaim tevékenységét megörökítő, „A Manajló festőfamília helye és szerepe az egyetemes ruszin kultúrában” című, 2017-ben megjelent reprezentatív tanulmánykötetet. De más formában is igyekszem tovább vinni az őseim által felemelt zászlót. Nagyapám egykori Kárpáti Barbizonját mintának tekintve Földvári Barbizon címmel 2007 óta minden nyáron alkotótáborokat szerveztünk Balatonföldváron a Kárpát-medencében élő, illetve onnan elszármazó képzőművészek részvételével. Ehhez persze az üzletember Benza György mecénási támogatása is elengedhetetlen volt. Voltak évek, amikor alkotótáborok munkájában gyerekek is részt vettek, akiket neves művészek avatták be a festészet műhelytitkaiba.

​

​

– A Földvári Barbizon alkotótáboraiban készült képeknek mi lett a sorsuk?

​

– Az Országos Ruszin Nemzetiségi Önkormányzat muzeális kollekciójának részét képező Nemzetközi Kortárs Ruszin Képzőművészeti Gyűjteménybe kerültek.

A fent említettek is szerepet játszottak abban, hogy kiérdemeltem a megtisztelő Állami kitüntetést, a "Pro Cultura Minoritatum Hungariae" díjat, ami egyébként nagy meglepetésként ért.

​

​

– Ilyen sikerek után miért hagyta abba a nemzetiségi önkormányzat vezetését? A csúcson kell abbahagyni?

​

– 2010-ben már nem indultam újból a sok idegeskedéssel, stresszel járó az elnöki tisztségért. Döntésemet az is motiválta, hogy egyre több kiállításra kaptam meghívást. E kiállítási szereplések sikere olyan mélyen hatottak rám, annyira jól esett a közönségsikert közvetlenül átélni, a tetszés hullámait a bőrömön, a szavakon keresztül érezni, hogy elhatároztam, mostantól magam fogom keresni nemcsak a hazai, hanem a külföldi kiállítási lehetőségeket is. Az ember, pláne, ha magamfajta művész, szereti érezni, hogy tetszik, amit alkotott. Külföldön elsőként egy Zug nevű svájci kisvárosban ténykedő műkereskedő biztosított számomra bemutatkozási lehetőséget. Megfestettem a három konföderátort, és ez a képem be is került a település gyűjteményébe. E kiállítás újabb lehetőséget hozott magával: műveimmel meghívást kaptam a berni ukrán nagykövetségre, majd Abu Dhabiban is kiállítottam, olajsejkek vásárolták a képeimet. A tengerentúlra úgy kerültem, hogy bemutattak a Munkácsy-festmények híres gyűjtőjének, Pákh Imrének, aki meghívott New Yorkba, ahol a műkincsekkel teli manhattani otthonában lakhattam. Bátorított és segített abban, hogy találkozzak amerikai műkereskedőkkel. Elsőként 2013-ban a New York-i Art Expón mutatkozhattam be, azután következtek Los Angeles-i, Chicago-i, Floridai kiállítási lehetőségek, számos galéria fogadta be és árusítja képeimet. Azóta rendszeresen járok ki Amerikába, ahol minden évben több kiállításra kapok meghívást.

​

​

– Odakint is alakul már a Manajló-rajongók köre?

​

– Külföldön Andrew Manaylo művésznéven ismernek. Képeim legnevesebb gyűjtője Robert Harris Rotschild, aki az otthonába is többször meghívott. Furcsa, egyben megtisztelő volt képeimet Andy Warhol, Salvador Dali és más világhíres művészek munkáinak a társaságában látni. Általában az amerikai műgyűjtőimről elmondható, hogy bevállalják a döntéseiket, Robert is kijelentette, hogy ő bizony csak olyan képet tesz fel a falára, ami neki is tetszik.

​

​

– Sokat változott a látásmódja az utazások hatására?

​

– Szentpétervári stúdiumaim alatt magával ragadott a balett világa és az akadémikus festészet elvei szerint kezdtem alkotni. Az utazásaim, a múzeumok és kortárs galériák sokasága, a hozzáértő emberekkel való találkozásaim során aztán nagyon erős vizuális és intellektuális élmények értek. A Grand Canyonról például sokkal absztraktabb kompozíciót festettem, mint ami korábban jellemző volt rám. A hely szellemét akartam visszaadni. Igyekszem a vonallal csak annyit elmondani, amennyi felpezsdíti a néző fantáziáját és ezáltal magáénak kezd érezni az alkotást. Ez az alkotói folyamat letisztultsághoz vezet. Kezdenek megszületni bennem az új „korszakom”, új kifejezésmódom körvonalai. Manapság egyfolytában kísérletezem: kevesebb színnel, több grafikai megoldást használok, új festékeket, technikákat próbálok ki és bátran párosítom az akrilt az olajjal. Sőt, szobrászatot is szívesen kipróbálnék.

Feleségemmel, Andikával most arra készülünk, hogy felfedezzük Olaszországot és Dél-Franciaországot. Remélhető élményeim alapján még kitisztultabb és izgalmasabb képzőművészeti nyelvezettel szeretném befogadó felé vezető hidat felépíteni.

​

Szendi Horváth Éva

(Diplomata Magazin, XIX. évfolyam 2019/05. szám)

​

​